Pluribus, avagy a hinek világa

Ahogy néztem a Pluribus első néhány részét, Vince Giligan új sorozatát, beugrott Szatmári Sándor Kazohinia című disztópiája. Bizonyos elemeiben szinte egy az egyben ugyanazt a társadalmat mutatja be a film és a regény. „E pluribus unum”, ahogy az amerikai jelmondat szól: mindenki egy. Ennek megfelelően a sorozatban egy emberként mozog és cselekszik a világ szinte összes embere. Forognak a fogaskerék kerekei, a társadalmi gépezet olajozottan működik, mindenki összhangban dolgozik a közért.

„Mintha e mögött a szörnyű tökéletesség mögött nem volna tartalom” így szól Szatmári főhőse az általa megismert idegen világról, amelynek polgárait hineknek hívják. És az is kérdéses, hogy a film mosolygó tömegében van-e tartalom, van-e bennük egyéb törekvés, mint kijelölt feladatukat elvégezni? Ők biológiai szükségszerűségre hivatkozva végzik tevékenységeiket, míg a regény főhőse arra jut, hogy a közös lélek ereje tartja fent ezt a hihetetlen egyensúlyt, amely a közös munkára serkenti az embereket.

Vajon van helye az érzelmeknek egy ilyen világban, vagy csak delíriumos álomnak tűnik a hangyabolyként tevékenykedő emberhad számára? A Kazohinia főhőse végül arra jut, hogy akik körülveszik, egyszerűen nem emberek és a Pluribusban Carol is hasonló megállapításra jut.

Szatmári főhőse kissé bugyuta, naiv és értetlen figura. Megdöbbenéssel vegyes érdeklődéssel veti bele magát az idegen társadalom és világ megismerésébe, folyamatosan küzd, hogy lelket leheljen környezetébe, bizonygatja az általunk ismert világ erényeit, küzdelmei értelmét, a vallás, a művészet, a szerelem fennköltségét. Beszélgetőtársa a hin világból a lelket egyszerű betegségként diagnosztizálja és így szól róla egy alkalommal. “Úgy látszik, magatok alkotta hínárokban vesztek el, mert ahelyett, hogy a dolgokat tiszta valóságukban látva egyszerűen élnétek, inkább részegen bolyongtok lidérces problémák önmagába záródó labirintusában.”

Carolt is betegnek, konkrétan fuldoklónak minősíti környezete és azon munkálkodnak, hogy őt is beolvasszák maguk közé. Ez a főhős azonban egészen másként viselkedik, mint a regény főhőse. Az életből kiábrándult, önmagához is szarkasztikusan viszonyuló középkorú nő, aki ugyanakkor foggal-körömmel ragaszkodik addigi életéhez és kezdetektől fogva elutasítja az eggyé vált tömeg közeledéseit. Keresi a módot, amivel visszatérhet minden a régi kerékvágásba.

A regényben számomra a szarkazmus a hinekkel folytatott párbeszédekben bontakozik ki, ahol saját világunkat görbe tükörben láthatjuk viszont. Minden törekvésünk a feje tetejére áll, minden küzdelmünk értelmét veszti a kérlelhetetlen hin indoklásban. Eszerint az emberi élet értelme a küzdelem maga és amint valamiben célt érünk, már értékét veszti a dolog és újabb elérendő cél tűzünk magunk elé, amiért küzdhetünk. A könyvben aztán feltűnik egy elzárt terület is, ahol azok kapnak helyet, akik képtelenek beilleszkedni a hin társadalomba. Ide kerül végül a főhős is, aki nem ismer rá saját magára, a saját világa értelmetlen hiedelmeire, szokásaira. Rémületes bolondokházában érzi magát, pedig a szerző csak a saját valóságunk értelmetlenségeire és borzalmaira világít rá.

A Pluribusban az átalakult emberek egyből lekapcsolják az esti fényeket, minthogy nincs már rá szükség, hogy éjjel is világítsanak, hiszen a bűnözés megszűnt. A bűnözés hiánya, az általános béke és az hazugságra való képtelenség mindkét műben azonos és a főhősök értetlenül állnak a dolog előtt. Épp így az egyenlőség, a hierarchia megszűnése előtt is.

Szatmári jegyzetében olvasom a könyv végén: „Sajnos az eszme annyira idegen, hogy a hatás ellenkező volt: a kultúrlények maguk helyett a valóságot szerették volna megváltoztatni rokonszenvesebbre... Talán elérnek hozzánk a kozmikus sugarak, amelyek kiváltják az új gént. Ez kivetíti majd agyunk köré azt a bizonyos árnyékoló réteget és egy ilyen gyökeres biológiai változás képessé tesz bennünket a valóság megélésére.”

Nehéz nem azt gondolni, hogy Vince Giligan olvasta a könyvet, mert a film épp így kezdődik: óriási antennánkkal idegen rádióhullámot fognak, amelyről kiderül, hogy genetikai kód, amely aztán, mint egy oltóanyag, megváltoztatja az egész emberiség genetikáját.

A regény első fele rendkívül izgalmas, a második fele kicsit már túlírt, és önismétlő, ennek ellenére az egész mű szerintem nagyon értékes olvasmány. A szövegből csak  úgy sugárzik az emberi nem iránti mély, reménytelen kiábrándultság.  A sorozatot vontatottnak érzem, de ettől függetlenül izgatottan várom, hogy Carol egy lesz-e a tömeggel vagy megmarad individuumnak örök magányába zárva.

vissza a főoldalra