Ritka ajándék az utóbbi időben a hóesés. A mai napon mindenestre megtörtént, és bárhányszor látom, mindig úgy örülök neki, mintha életemben először látnám. Emlékszem, gyerekkoromban reggel már a hangokból lehetett tudni, hogy esett. Olyan csendes lett minden, pedig amúgy is nagyjából tizedannyi autó járt arrafelé, mint most. A pécsi külvárosban, ahol éltem, bár a beomló alkonyok hiányoztak, de ha éjjel puha szárnyakon szállt a hó, hajnalra teljes csend borult a tájra.
Azon a kis emelkedőn, ami a ház előtt volt, már nem tudtak felkapaszkodni a buszok és az autók a vastag hóréteg miatt. Így kettős volt az öröm: nem elég, hogy csupa puha fehérség minden, hanem suli sem lesz, mert nem lehet eljutni az iskoláig. Vagy, ha mégis, olyan kevesen vergődtünk el odáig, hogy tanítás semmiképp nem volt. Lehetett a menzai tálcákon szánkózni, amíg el nem fáradtunk. Ezt juttatta eszembe a mai havazás, és gyorsan egy kis témához illő díszt is összedobtam. Tényleg pár perces meló: egy átlátszó gömbbe egy kis hímzett filc fenyőt készítettem, csillogó dekorgumira ragasztottam, majd egy sötétebb kartonpapír háttérre tettem. Behelyeztem a gömbbe, és csilámport meg mini pomponokat szórtam bele.
Tádáámmm, kész is! Ha rázogatod, akkor hógömbként is funkcionál, mert a csillámpor ide-oda szóródik benne. A tetejére még mehet egy masni, meg egy akasztó, és máris lett egy új karácsonyfadíszed.
